2011. október 4.

Az akadémián

2. fejezet: 
      Ettől a pillanattól kezdődik Kalinowski életében az önmagáról való megfeledkezésnek és az önfeláldozásnak a korszaka. Itt kezdte megérteni a szenvedések és a fáradalmak értékét. Az akadémia Mihály nagyhercegnek, Miklós cár fivérének régi palotájában volt elhelyezve. Valamikor ez az épület cárok székhelye volt, annak termeiben pusztult el I. Pál. Négy esztendőt töltött az ifjú az idegen, ellenséges, sötét falak között, melyek nem egy gonosztettnek voltak néma tanúi (1853-57-ig). Az iskolának szigorú és durva fegyelme undort keltett annak a fiatalembernek a lelkében, aki szülői házából hozta magával a magasztos és tiszta honszeretettel egybeforrt keresztény hit hagyományait. Hogy mennyire lelketlen volt ez a szigorú fegyelem, arról tanúskodik egy eset, melyet Rafael atya naplójában örökített meg. Egy alkalommal, mikor kiment a városba, nem az előírásos kesztyűt vitte magával, ezért háromnapi fogságot kapott, s azután még háromszor kellett neki őrt állnia az üdülési idő alatt. Nem csoda tehát, hogy abban az iskolában az ő számára minden visszataszító és gyűlöletes volt. Ennek ellenére tanulmányaiban egész rendkívüli eredményt ért el. Ritka tehetséggel bírt az egzakt tudományok, főleg pedig a matematika és a vele rokon tárgyak terén úgy, hogy messze felülmúlta társait. Annyira elsajátította ezek anyagát, hogy felajánlották neki a mennyiségtan előadói állását az akadémián.
      I. Miklós cár és az orosz kormány ezt az akadémiát különös gonddal vették pártfogásukba. Abban az időben, amikor a technika először kezdte ünnepelni győzelmeinek sorozatát, a gőz és a villamosság korában: a legtehetségesebbeket, mind a technikai pályára irányították, mert ebben látták a hadsereg legerősebb szövetségesét. Kalinowski akadémiai évei alatt az intézetet a cár többször meglátogatta. Érdeklődött a hallgatók előmenetele iránt, egészségi állapotuk és ellátásuk felől. Egy ilyen alkalommal a mi jövendő mérnökünket is kitüntette megszólításával: megkérdezte, hogy szolgál az egészsége.
      Végre, mikor 1857-ben Kalinowski elvégezte az akadémiát, mint egyike a legtehetségesebbeknek, hadnagyi rangot kapott, és orosz barátainak sürgetésére átvette a matematika tanítását, pedig bensőleg nem valami nagy kedvet érzett hozzá. Szerepe az akadémián megváltozott ugyan, de egyébként továbbra is idegennek érezte ott magát. Az ő szellemi élete egészen más utakon járt, mint környezetéé. Akkoriban bizonyos élvezetet talált a nagy angol íróknak, Shakespeare-nek, Byron-nak és Walter Scott-nak az olvasásában. Sőt maga is megpróbálkozott a szépirodalom terén és maga is szatírákat írogatott. Azonban hamarosan valami sajátságos kétkedő szellem borult lelkére: a saját képességei felett való kétségbeesés. Ugyanakkor bekövetkezett nála az elhűlés is vallási téren. Ennek legfőbb oka az a majdnem teljesen reménytelen politikai helyzet volt, melyben a lengyelek az orosz hódoltsági területen sínylődtek. Nemzetének tragikus sorsa súlyos teher gyanánt nehezült az ő saját életére. Ő, aki teljesen átértette és felfogta saját szellemi tehetségeinek értékét, tökéletesen tisztában volt azzal is, hogy mi mindent tehetne ő saját hazája érdekében, ha mások volnának a körülményei. Így azonban olyannak érezte magát, mint a növény, melyet kitéptek a honi földből, s most elszáradásra van ítélve... Vágyai ellenére odasodródott annak a nagy birodalomnak a fővárosába. Állása arra utalta, hogy szolgálja azokat, akikről nagyon is jól tudta, mennyire rosszakarói a lengyeleknek. Csoda-e, hogy lelkének minden epedésével elkívánkozott onnan, egészen más világba, amelyet ábrándjai olyan szépre festettek. „Lelket kerestem - írta akkori leveleiben - s nem találtam mást, mint anyagot.” Kereste pedig a lelket, hogy eljárt a templomba; hallgatta a kiváló domonkosrendinek, Sonaillard atyának a lelki életről szóló előadásait. Olvasgatta a kiváló bölcselőnek, De Maistre-nek a műveit, amelyekben azt bizonyítja, hogy a népeket nem a tudomány, hanem a hit által kell kormányozni; s hogy az életbölcsességet nem a tudományos akadémiákon, hanem a katolikus templomokban kell megtanulni. Tanulmányozta Szt. Ágoston Vallomásait is, azonban ezek az olvasmányok nem tudták őt akkor a lelki fásultságból kiragadni. „Nem találtam meg azt a támaszpontot, amelyre szükségem lett volna, s életem folytonos ingadozások között folyt le.” Emlékirataiban írt erről az időszakról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése