Az 1865. évi szabadságharc kitörése

5. fejezet: 

Wielopolski Sándor őrgróf

      Az 1865. évi szabadságharc kitörése 1855. márc. 2-án meghalt Miklós cár. Utódáról, II. Sándorról az a hír járta, hogy szabadelvű ember és a lengyelekkel szemben jóindulatú. Akik így gondolták, nagyot csalódtak reményeikben, mert hiszen alig foglalta el a trónt, elment Varsóba és ott az őt nagy szeretettel fogadó polgárok előtt többek között ezeket mondta: „A lengyeleknek ki kell józanodniuk ábrándjaikból.” 

      Hideg zuhanyként hatottak ezek a végzetes szavak azokra, akik olyan nagy reményeket tápláltak a fiatal uralkodóval szemben. Az egész országon végigmorajlott a hazafiak elkeseredése. Ez a mozgalom folytonosan erősödött, végül hallatlan méreteket öltött. Végeredményben új felkelés kitörésére vezetett. Visszaállítani Lengyelország függetlenségét, ez volt a jelszó, éspedig az első felosztást megelőző határokkal. A cél elérését illetően a különböző felfogásúak más-más eszközök mellett nyilatkoztak. Különösen két párt alakult ki: a „fehérek” és a „vörösek”. A fehérekhez tartozott a nemesség és a gazdag városi polgárság. Az ő programjuk a rendszeres munka volt, mellyel el kell érni a nemzeti lelkületnek és életnek emelését és erősödését. Függetlenül a kormánytól: határozott felkelés terve nélkül. Ezt a pártot befelé a Földművelési Társulat alkotta, mely magában foglalta az egész ország földbirtokosait; bizonyos tekintetben, mint a nemzet képviselője szerepelt a kormánnyal szemben. Élén Zámoyski András gróf állt. Akkoriban a legnépszerűbb ember egész Lengyelországban. 

      A vörösök pártja magában foglalta az összes fiatal, könnyen gyulladó és föltétlen függetlenséget követelő elemeket. Ezek minden eszköz felhasználásával siettették a szabadságharcot, mint szégyenletes dolgot utasították vissza az orosz kormány lengyel autonómiára vonatkozó engedményeit. Ennek a pártnak vezetői, ezen idők folyamán, igen különböző emberek voltak. Közöttük kevesen voltak, akik komolyan óhajtották volna az Oroszországgal való megegyezést, egy kisebb vagy nagyobb autonómia alakjában. 

      Ekkor lépett a politikai színtérre Wielopolski Sándor őrgróf. Úgy a politikai, mint a testületi mozgalmakban legtöbbször kíméletlen, erőszakos elem szokott előnyben lenni. Nem csoda tehát, hogy ez alkalommal is a vörösök pártja maradt felül. Ez a párt összeköttetést tartott fenn az emigrációval és arra számított, hogy Oroszországban kitör a forradalom, ami természetesen nagy segítség lesz. Azt is remélték, hogy a francia császár, III. Napoleón, szintén pártjukat fogja. Az olaszokat is segítette Itália egységének megvalósításában. 

      Ilyen reményekre támaszkodva, a vörösök izgatást indítottak el az egész országban, hogy ily módon előkészítsék a nemzetet a közeli szabadságharcra. Folyt tehát a propaganda, úgy élőszóval, mint titokban terjesztett iratokkal és hazafias tüntetésekkel. Mindezeknek az volt a céljuk, hogy felszítsák a népben a hazaszeretet tüzét, a világ előtt pedig tiltakozzanak az idegen uralom ellen. Az orosz kormány gondolkodóba esett ezen tüntetések láttára, amelyek nem ritkán vérengzéssel végződtek. Végül rászánta magát arra, hogy engedményeket tesz. Az 1862. év közepe táján tehát kinevezte Wielopolski őrgrófot a polgári kormány elnökévé, ugyanakkor a királyságnak teljes önkormányzatot biztosított. Azonban ezek az engedmények későn jöttek. A vörösök semmi mással sem akartak megelégedni, mint a teljes függetlenséggel. Sorra következtek a merényletek a királyság helytartója: Konstantin nagyherceg, majd maga Wielopolski és mások ellen. Wielopolski tehát gondolt egyet és elrendelte a toborzást az orosz hadsereg számára. Azt hitte ugyanis, hogy ily módon sikerül ellensúlyoznia a felizgatott és kihágásokra hajló fiatalságot és lehetetlenné tennie a forradalom kitörését, amelyről már mindenfelé nyíltan beszéltek. Az ifjúság erre azzal válaszolt, hogy tömegesen a Narwia feletti erdőségekbe menekült, a Bug torkolata közelébe. Az 1863. esztendő január 22-ére a nemzeti Kormány kihirdette a lengyel nemzet felkelését.

Vezérkari százados

4. fejezet: 

      Miután Kursk-ban bevégezte munkáját, visszament Pétervárra, hogy feldolgozza az ott összegyűjtött anyagot. Mikor pedig azt a vasúti építkezést bizonytalan időre elhalasztották, 1860. szept. 1-én áthelyezték Brest-Litowskba, az ottani hadtestparancsnoksághoz. Itt átveszi a vezérkarhoz beosztott mérnököknél a főnöki hivatalt, s 1862. április 7-én kinevezik vezérkari kapitánnyá. Világos tehát, hogy a 27 éves, rendkívül tehetséges ifjú előtt fényes katonai pálya állt nyitva. A látszat tehát azt mutatta, hogy ennek a fiatalembernek az élet megadott minden megadhatót s a boldogságához semmi sem hiányzott. Ugyanakkor mégis látja és érzi belső tehetetlenségét, búsul rajta és siet a tökéletesség felé. Esténként, szabad perceiben, mikor a szolgálat nem köti le, olvassa az Újszövetséget, és buzgón imádkozik rendíthetetlen tökéletes hitért, bizakodó reményért és forró áldozatos szeretetért. Már ekkor erősen kidomborodik lelkének egyik jellemző vonása: tettekben megnyilvánuló emberszeretete. Mélyen meghatja őt a szükség és a szenvedés, mellyel folytonosan találkoznia kell. Ráadja tehát magát az irgalmas szamaritánus szerepére és gyakorolja a felebaráti szeretetet, csendben, titokban, minden feltűnés nélkül. Vasárnapi iskolát alapít, abban ő maga tanít, majd egy szegény fiút tanítóként állásba helyez iskolájában és biztosítja jövőjét. Emberszerető tevékenységét nem folytathatja sokáig, hamarosan kitör az 1863-ik évi szabadságharc és sokkal nagyobb áldozatokat kíván tőle. Nem kevesebbet, mint egész életének felajánlását. 

      Egyelőre élete békésen folyik tovább, bár a szolgálati elfoglaltságok nagyon terhére vannak és untatják. Ebből az időből maradt leveleiben arról panaszkodik, hogy gyönge az egészsége, s hogy túl van terhelve munkával. „Egyedül vagyok, folytonosan befogva, egészségem pedig gyöngén áll. Külsőleg és bensőleg szomorúság gyötör. Nincs semmi, amiben a lelkem örömet találhatna, csupán csak az imádság nyugtat meg, az is csak pillanatokra.” Igen, az annyira óhajtott lelki béke csak nem akart megjönni. A szomorúság, amelyről panaszkodik, csak nem akarja elhagyni, sőt meg is marad egész élete folyamán. Ugyanis olyan események vannak készülőben, melyek ólomsúllyal nehezednek lelkére mindhalálig. Tudniillik a januári felkelés tragikus fejleményei.

A vasútépítés

3. fejezet 

      Ha Kalinowski abban az időben övéi közt lehetett volna, ahelyett, hogy ellenséges érzület és hitetlen szellem környékezte, alkalma ha lett volna rokonszenves, jószívű, okos emberrel érintkezni, s előtte fölfedni lelki állapotát: akkor kétségtelen, hogy nem jutott volna ebbe a lelki meghasonlásba. Ha támaszt talál és lelkileg megerősödik, az akkoriban divatos világfájdalom járványa talán teljesen elkerülte volna. Arra gondolt, hogy a környezetváltozás talán némi enyhülést szerezhet neki lelki szenvedéseiben. E tekintetben kapóra jött katonai elöljáróságának rendelete, hogy 1859-ben utazzon Kursk környékére és vegye át egy vasúti vonal építésének irányítását. E vasútnak Odessa-t Kijeven keresztül kellett összekötnie Kursk-kal. Hirtelen valóságos pusztaságba került, négy parasztházból álló kis faluba jutott, távol az emberektől, messze minden civilizációtól. 

      Rajzolgatta a terveket, végezte a számításokat, közvetlenül a temető mellett fekvő kis házban. A kényelemnek még árnyéka sem jutott el erre az elhagyott vidékre. A földből kirántott répába zsebkésével lyukat faragott. Ebbe dugott két szál gyertyát. Elhagyatottságban és pusztaságban, gyér világítás mellett dolgozgatott esténként. Napi mérnöki munkája után jutott idő arra, hogy elmélkedjék, és végre valahára felfedezze önmagát. Az ebből a korból származó levelekben már kezdenek megrajzolódni a leendő remetének körvonalai. Mert hiszen a magányt mindenekfölött szerette. Éppen ezt aknázza most ki, fejlődése érdekében. Itt mutatkozik először az ifjú mérnöknél - egyelőre talán az öntudat alatt - az a felfogás, hogy a magány szeretetéből összehasonlíthatatlanul több haszna van, mint azon emberek társaságából, akik olyan távol vannak tőle. 

      Szüleihez írt egyik levelében erre vonatkozólag a következőket írja: „mivel mindig egyedül voltam, sikerült bensőmben magamnak lelki életet alkotnom, komolyan mondhatom nektek, hogy az a folytonos önmagamon és önmagamban való működés és a világtól való eltávolodás nagy változást és javulást idézett elő bennem. Meggyőződtem a vallásos elvek szükségességéről, s végül ki is alakítottam őket önmagamban”. Az ifjú mérnök tiszt ilyen értékes következtetésekre jutott, amelyek majd később életének rendkívül nehéz körülményei között lesznek hivatva őt erősíteni.

Az akadémián

2. fejezet: 

      Ettől a pillanattól kezdődik Kalinowski életében az önmagáról való megfeledkezésnek és az önfeláldozásnak a korszaka. Itt kezdte megérteni a szenvedések és a fáradalmak értékét. Az akadémia Mihály nagyhercegnek, Miklós cár fivérének régi palotájában volt elhelyezve. Valamikor ez az épület cárok székhelye volt, annak termeiben pusztult el I. Pál. Négy esztendőt töltött az ifjú az idegen, ellenséges, sötét falak között, melyek nem egy gonosztettnek voltak néma tanúi (1853-57-ig). Az iskolának szigorú és durva fegyelme undort keltett annak a fiatalembernek a lelkében, aki szülői házából hozta magával a magasztos és tiszta honszeretettel egybeforrt keresztény hit hagyományait. Hogy mennyire lelketlen volt ez a szigorú fegyelem, arról tanúskodik egy eset, melyet Rafael atya naplójában örökített meg. Egy alkalommal, mikor kiment a városba, nem az előírásos kesztyűt vitte magával, ezért háromnapi fogságot kapott, s azután még háromszor kellett neki őrt állnia az üdülési idő alatt. Nem csoda tehát, hogy abban az iskolában az ő számára minden visszataszító és gyűlöletes volt. Ennek ellenére tanulmányaiban egész rendkívüli eredményt ért el. Ritka tehetséggel bírt az egzakt tudományok, főleg pedig a matematika és a vele rokon tárgyak terén úgy, hogy messze felülmúlta társait. Annyira elsajátította ezek anyagát, hogy felajánlották neki a mennyiségtan előadói állását az akadémián.

      I. Miklós cár és az orosz kormány ezt az akadémiát különös gonddal vették pártfogásukba. Abban az időben, amikor a technika először kezdte ünnepelni győzelmeinek sorozatát, a gőz és a villamosság korában: a legtehetségesebbeket, mind a technikai pályára irányították, mert ebben látták a hadsereg legerősebb szövetségesét. Kalinowski akadémiai évei alatt az intézetet a cár többször meglátogatta. Érdeklődött a hallgatók előmenetele iránt, egészségi állapotuk és ellátásuk felől. Egy ilyen alkalommal a mi jövendő mérnökünket is kitüntette megszólításával: megkérdezte, hogy szolgál az egészsége.

      Végre, mikor 1857-ben Kalinowski elvégezte az akadémiát, mint egyike a legtehetségesebbeknek, hadnagyi rangot kapott, és orosz barátainak sürgetésére átvette a matematika tanítását, pedig bensőleg nem valami nagy kedvet érzett hozzá. Szerepe az akadémián megváltozott ugyan, de egyébként továbbra is idegennek érezte ott magát. Az ő szellemi élete egészen más utakon járt, mint környezetéé. Akkoriban bizonyos élvezetet talált a nagy angol íróknak, Shakespeare-nek, Byron-nak és Walter Scott-nak az olvasásában. Sőt maga is megpróbálkozott a szépirodalom terén és maga is szatírákat írogatott. Azonban hamarosan valami sajátságos kétkedő szellem borult lelkére: a saját képességei felett való kétségbeesés. Ugyanakkor bekövetkezett nála az elhűlés is vallási téren. Ennek legfőbb oka az a majdnem teljesen reménytelen politikai helyzet volt, melyben a lengyelek az orosz hódoltsági területen sínylődtek. Nemzetének tragikus sorsa súlyos teher gyanánt nehezült az ő saját életére. Ő, aki teljesen átértette és felfogta saját szellemi tehetségeinek értékét, tökéletesen tisztában volt azzal is, hogy mi mindent tehetne ő saját hazája érdekében, ha mások volnának a körülményei. Így azonban olyannak érezte magát, mint a növény, melyet kitéptek a honi földből, s most elszáradásra van ítélve... Vágyai ellenére odasodródott annak a nagy birodalomnak a fővárosába. Állása arra utalta, hogy szolgálja azokat, akikről nagyon is jól tudta, mennyire rosszakarói a lengyeleknek. Csoda-e, hogy lelkének minden epedésével elkívánkozott onnan, egészen más világba, amelyet ábrándjai olyan szépre festettek. „Lelket kerestem - írta akkori leveleiben - s nem találtam mást, mint anyagot.” Kereste pedig a lelket, hogy eljárt a templomba; hallgatta a kiváló domonkosrendinek, Sonaillard atyának a lelki életről szóló előadásait. Olvasgatta a kiváló bölcselőnek, De Maistre-nek a műveit, amelyekben azt bizonyítja, hogy a népeket nem a tudomány, hanem a hit által kell kormányozni; s hogy az életbölcsességet nem a tudományos akadémiákon, hanem a katolikus templomokban kell megtanulni. Tanulmányozta Szt. Ágoston Vallomásait is, azonban ezek az olvasmányok nem tudták őt akkor a lelki fásultságból kiragadni. „Nem találtam meg azt a támaszpontot, amelyre szükségem lett volna, s életem folytonos ingadozások között folyt le.” Emlékirataiban írt erről az időszakról.

A gyermek és az ifjú

      1. fejezet

Andrew Kalinowski (1805-1878)

      Kalinowski József, akit később mint sarutlan kármelitát Ráfael atyának neveztek, Wilna-ban született 1835. szept. 1-én. Édesatyja, Kalinowski András, tanintézeti igazgató és a matematika tanára volt. Édesanyja, Polonski Józsa, korán halt el, amikor a kis Jóska alig volt két hónapos. Nagynénje, Viktoria lett második édesanyja, s mikor ő is elhunyt, az apa Puttkamer Zsófiát vette feleségül, nőtestvérét annak a hírneves Marilinak, akit Mickiewitz énekelt meg költeményeiben.

      A családi ház, amelyben három anyának gyermekei nevelkedtek együtt, mélységes keresztény érzületével és rendületlen hitéletével tűnt ki. Különösen érvényre jutott benne egész terjedelmében és a végletekig menő következetességgel Isten negyedik parancsolata: „Tiszteld atyádat és anyádat”. A kilenc gyermekből álló kis csoport forrón szerette és kölcsönösen támogatta egymást. Ez a meleg családi együttérzés később is megmaradt, egészen koporsójuk bezártáig.

      Kilencéves korában Jóskát felvették a wilnai nemesi középiskolába, ahol kiváló tehetségével és a tanulmányokban tanúsított szorgalmával tűnt ki. Társai között nagy népszerűségnek örvendett, mert jószívűségével, olykor pedig egy-egy okos, találó szóval segített másokon, elsimította az ellentéteket, jó tanácsokat adott és jóra buzdított. Középiskoláit olyan kiváló eredménnyel végezte, hogy nevét rávésték a legkiválóbb tanítványok emlékét megörökítő márványtáblára. Több lehetőség nyílt meg ekkor előtte: vagy Varsóba megy felsőbb tanulmányokra, vagy külföldre utazik, vagy pedig valamely orosz főiskolára iratkozik be. Azonban az orosz kormány Litvánia lakóit eltiltotta a varsói egyetem látogatásától. Anyagi eszközök hiányában nem utazhatott külföldre, nem maradt más hátra, mint a harmadikat választani. Édesatyjuk kívánságára tehát fivérével, Viktorral, a horkai gazdasági akadémiára iratkozott be, mikor azonban azt találta, hogy sem maga a tanulmány, sem pedig a gyakorlatokkal járó testi megerőltetés nem felel meg hajlamainak és szervezeti adottságainak, elhagyta azt és belépett a szentpétervári katonai mérnöki akadémiára.

Bevezetés

Írta: Dr. Ostachowski Emilián

Lengyel eredetiből fordította: Szeghy Ernő OCD, Keszthely, 1943

      1943 Az egész Kármelita Rend hálás szívvel köszönetet mond a Gondviselésnek a nov. 17-i felejthetetlen ünnepségekért, amellyel II. János Pál Szentatyánk, a római Szt. Péter Bazilikában, Kalinowski Ráfael atyát szentté avatta.

      Mindketten a lengyel nép fiai! Milyen öröm töltötte el az ő lelkét is, hogy apostoli tekintélyével kimondhatta: az Atya, Fiú, Szentlélek nevében B. Kalinowski Ráfaelt a szentek katalógusába sorolom, ünnepét az egész Egyház számára elrendelem.

      Örült a magyar Kármel is, mert az új szent, az Osztrák-Magyar monarchia idején, teológiai tanulmányait - három éven keresztül - győri rendházunkban végezte. Innen indult Czerna-ba a papszentelésre.

      E rövid életrajz kiadásával szeretnénk a magyar egyházzal megismertetni Szt. Kalinowski Ráfael atyát, akinek rendkívül gazdag életútja, Isten- és hazaszeretete mindannyiunknak példaképül szolgálhat.

      Ezt az életrajzot megboldogult Ernő atya 1943-ban készült fordításában adjuk olvasóink kezébe; azzal a meggyőződéssel, hogy e kis művön keresztül felfigyelnek Kármel új szentjének gazdag erényeire, hősi áldozatokkal teli életútjára, és erőt merítenek saját keresztjeik elfogadására. 

Budapest, 1991. nov. 17, a szentté avatás napján.

P. Rumi Tamás

tartományfőnök

A fordító előszava

      Az a körülmény, hogy Ráfael atyának, világi nevén Kalinowski Józsefnek boldoggáavatási pöre folyamatban van, magában véve is elegendő indító ok lehetne arra, hogy a magyar Kármelita Rendtartomány közzétegye nagy rendtársának rövid életrajzát. Számítsuk ehhez hozzá a közmondásos rokonszenvet a lengyel és a magyar nemzet között, s nem utolsó helyen azt a bensőséges testvéri viszonyt, mely a lengyel és a magyar Kármelt összefűzi. Ez már három indító ok.

      Azonban nekünk, magyar kármelitáknak még egy, mindezeknél fontosabb okunk van arra, hogy előmozdítsuk oltárainkra jutását. Hiszen ő - három éven át - a győri Kármelben végezte teológiai tanulmányait; onnét küldték őt rendi elöljárói 1881-ben hazájába, Lengyelországba. Az én újoncmesterem, az öreg Imre atya (Isten nyugosztalja) és László atya személyesen ismerték őt. Mivel legyengült szemevilága miatt maga nem tehette, az előbbi velem íratta le a boldoggá avatási per számára mindazt a sok szépet és jót, amit Ráfael atyáról személyes tapasztalata útján tudott. Keszthely, 1943 márciusában.

Bevezetés

      Az 1863-i fölkelés Oroszországban egész seregét termelte ki az olyan hősöknek, akik a legmagasabb fokban kiérdemelték az utókor háláját, nagyrabecsülését. S habár a szabadságharc anyagi értelemben véve nem érte el célját, a lelki világ terén olyan éltető magot hozott, hogy két következő nemzedék élt, növekedett és erősödött belőle egészen a világháborúig és Lengyelország függetlenségének visszanyeréséig.

      Mikor a fölkelés csődöt mondott s a remélt eredmény az ábrándok világába tűnt, akkor a hazának felvirágzását a nemzet lelkétől kezdték remélni, vagyis az életszentségre épített és a legmagasabb csúcsig juttatott erénygyakorlatoktól.

       A tragikus politikai események befolyása alatt új lelki típusok kezdtek kialakulni, amilyenek: Chmielowski Ádám, Nowakowski Wencel és Kalinowski József. Az első „Albert testvér” néven mint az Albertinusok rendjének alapítója szerzett hírnevet; a másik - Vencel atya - a kapucinusok rendjének dicsősége; a harmadik pedig Ráfael atya hősies erényeivel a lengyel Kármel felvirágzásának vetette meg alapját.

      Mindhárman az isteni Gondviselés emberei voltak, akik a lengyel nemzet lelkiéletébe új elemeket oltottak bele úgy, hogy széles körben bekövetkezett a természetfeletti élet ébredése. Akiknek ha csak egyszer is szerencséjük volt közvetlenül érintkezni ezekkel a kiváló egyéniségekkel, vagy jól ismerik munkájuk gyümölcseit, nem győzik eléggé hangsúlyozni, mekkora befolyást gyakoroltak korukra.

      Jelen munkánkban igyekszünk olvasóink elé állítani Kalinowski Ráfael atyának alakját, és feltüntetni, hogy mit jelentett ez a nagy lengyel az ő Egyháza, nemzete és szerzete számára. Harmincöt esztendeje annak, amikor az 1907-ik év november 15-én Ráfael atya örökre lehunyta szemét. Harminc esztendő elegendő ahhoz, hogy e távolságból mérjük le annak a nagy hazafinak és vértanúnak értékét, aki annyit szenvedett nemzete jogaiért. Ebből a távolságból szemlélve alakját, elegendőképpen állapíthatjuk meg, mi volt benne nagy és felejthetetlen, ami szembeszökő nyomot vésett művelődésünk fejlődésébe.

      Hogy jobban áttekinthessük életét, művünket négy részre osztjuk. Az első rész magában foglalja gyermek- és ifjúkorát, az 1863-as szabadságharcig.

      A második rész a szabadságharctól Ráfael atyának a száműzetésből való visszatértéig, vagyis 1874-ig terjed. A harmadik rész a Kármelbe való belépését megelőző és előkészítő körülményekről szól 1874-től 1877-ig. A negyedik rész pedig a Kármelbe való belépéstől egészen a haláláig, vagyis 1907-ig terjedő időt öleli fel*. 

(*A fordító megjegyzése: Az áttekinthetőség fokozása céljából, ezeket a kissé hosszú részeket rövidebb fejezetekre bontottuk fel)